Tisza Mozi Film FesztiválMagyar
Tisza Mozi Tisza Mozi
2015
2013
2011
2009
2007
2005
2003
2001
Szolnok
Köszöntő
Duló KárolyA filmes képírás is a barlangrajzokban és a velük egykorú karcolt csontokban gyökerezik. Voltaképpen csak egy kis továbblépést jelent azon a távolról indult és a láthatárt egyre csak tágító úton, melynek mérföldkövei a képzőművészet ránk hagyományozódott alkotásai. Ezek a művek az emberiség szellemi pályáját még a nyelvemlékeknél is követhetőbben övezik és teszik nagy távlatokban is szemlélhetővé. E művészeti ág képezi tehát a legnagyobb fesztávú hidat a múlt és a jelen, valamint a jövő között. Ha pedig mesterségként tekintünk rá, benne halmozódott fel a legtöbb tapasztalat arra vonatkozóan, hogyan lehet a dolgok lényegét - vagyis négy elemi összetevőjükön túl az ötödiket (a "quinta essentiá"-jukat, magyarán a kvintesszenciájukat) - is megragadni, megörökíteni és felfoghatóvá tenni. Mi sem természetesebb hát annál, hogy a fotóst vagy a filmest ugyanazok a kompozíciós elvek vezérlik, na meg a folt- és tömegarányok, a jelentésteli szín- és tónusárnyalatok azonos elvei korlátozzák és segítik, mint a festőművészt. A filmművész egyfelől tehát tanítvány, másrészt a változásokra, az időbeliségre vonatkozó többlettapasztalatai révén lassanként maga is mesterré válik abban a sorban, melynek mai "sihederei" a számítógépes animáció és a honlaptervezés.

Különleges élményt kínál, ha a film témájául választja közeli rokonát: a képzőművészetet, hiszen hasonlóságaik és eltéréseik olyan játékteret teremtenek, amelyben - akárcsak egy többszólamú zeneműben - harmóniába vagy ellenpontba kerülhetnek a két közeg eltérő sajátosságai.

Műértőként akár kesereghetünk rajta, hogy a filmes reprodukció a maga természete szerint elveszejti a szépművészeti alkotással való találkozás kínálta valós térélményt; nem engedi, hogy a magunk módján változtatva a tárgytól vett távolságunkat és nézőpontunkat, bensőnk diktálta utat járva fedezzük fel a műalkotásoknak a változatlanságában is megmutatkozó sokarcúságát; nem érzékelhetjük közvetlenül azt a varázslatot, ahogy a vele kölcsönhatásba kerülő fény által a műtárgy - látásunk közegében - szinte tapintásérzékünk élményévé is válik, és így tovább...

Ugyanakkor persze vitathatatlan, hogy a filmírónak nagyon kell értenie a megvilágításhoz, s így sokkal gazdagabb élményt kínálhat, mint azok a reális fényviszonyok, amelyek között a festmény vagy a szobor a szemünk elé kerülhetne. A felvevőgép képes lehet lényegesen közelebb menni tárgyához vagy jelentősen távolabb kerülni tőle, mint az ott lévő ember, s bejárhat olyan pályákat is, amely a nézelődőnek nem adatik meg. Minden veszteség ellensúlyozható, sőt komoly többletet is kaphat a néző, ha a filmes érzékeny, felkészült és mindkét világban egyaránt otthon van.

A mozi tehát nem másolatot készít a képzőművészeti alkotásokról, hanem egy másik közegbe lényegíti át azokat - akár az irodalmi adaptáció vagy a műfordítás. Az utóbbiakhoz hasonlóan csak akkor lehet jó, ha a filmalkotó maga is művész, akinek a műalkotáshoz vezető és a filmben testet öltött útját más emberek sokaságának is érdemes bejárni, hiszen alázatos a műhöz - tudniillik valóban közelebb visz hozzá - és ugyanakkor személyes hitelű, tartalmas filmélményt is kínál.

Mint minden más téma, a festmény, a grafika vagy a szobor is kifordítható önmagából a mozgókép arzenálja révén, s bizony nemegyszer olyan alkotások is születnek, amelyek - ha önmagukban figyelemre méltóak is - méltatlanul használják, eszközzé alacsonyítják a szépművészet alkotásait. Baj csak akkor van, ha alkotójuk a képzőművészeti film mezét - pontosabban álruháját - ölti magára, hiszen ezzel becsapja azokat, akik ilyen műveken keresztül is a képzőművészethez szeretnének közel kerülni.

A területnek elkötelezett filmes alázatos és felelős művész kell legyen. Felelősségét megsokszorozza az a roppant képáradat, amely a jelenben ostromolja szemünket. A mai tömegkultúrában valamiféle képélmény-univerzum szinte leváltotta már a jó öreg Gutenberg-galaxist, csak épp nem értékei, hanem erőszakossága és hatásvadász mivolta folytán. A ránk zúduló képözönben tragikusan összekeveredik az értékes és a silány, a humánus és az embertelen, a szép és a tetszetős. Képzőművészeti filmet csinálni manapság nem pusztán ismeretterjesztés, hanem művészi-emberi kiállás, értékválasztás is.

Kevesekben tudatosodik, hogy a hazai képzőművészeti filmnek évszázados hagyománnyal rendelkező, míves szakmai kultúrája van, és olyan kiemelkedő alkotók fémjelezték, mint Kollányi Ágoston, Préda Tibor, Takács Gábor vagy Czigány Tamás. Az ő műveiknek is, a maiaknak is sok évtizede ad otthont Szolnok a mostanra már érdemben nemzetközivé vált Képzőművészeti Filmszemle keretében. Arról a városról van szó, amely a magyar pusztaság kellős közepén nagy múltú művésztelepet éltet, és arról a fesztiválról, amely a filmek mellett rendszeresen teret ad a tárlatoknak és a koncerteknek is. Szolnok az a hely, és a szemle az az alkalom, ahol és amikor a különböző művészeti ágak képviselői és értő közönségrétegei találkozhatnak, szót válthatnak és kezet nyújthatnak egymásnak annak érdekében, hogy emberibb és otthonosabb legyen ez a világ.


Duló Károly
filmrendező
International Film Festival of Fine Arts - 2008
A filmszemle katalógusa:
    Adobe Acrobat formatAdobe Acrobat format (PDF): 3270 KB
2016
2014
2012
2010
2008
2006
2004
2002
2000
Kapcsolat